A bizánci egyházi ének több mint 2000 éves élő művészet, jelentős kulturális hagyomány és átfogó zenei rendszer, amely a Bizánci Birodalomban kialakult közös zenei hagyományunk részét képezi.
A Görög Ortodox Egyház liturgikus szövegeinek kiemelésével és zenei megerősítésével elválaszthatatlanul kapcsolódik a spirituális élethez és a vallásos imádathoz. Ez az énekművészet elsősorban az egyházi szöveg megjelenítésére koncentrál; vitathatatlanul az ének, a szó („logos”) létezésének köszönhető, ezért a hagyomány minden aspektusa a szent üzenet terjesztését szolgálja. Hallás útján örökítették a nemzedékek, főbb jellemzői az évszázadok során megmaradtak: kizárólag vokális zene; lényegében monofonikus; az énekeket egy nyolc hangnemű vagy nyolc tónusú hangrendszerbe kodifikálja; az ének különböző ritmusstílusokat alkalmaz, hogy kiemeljék az adott szavak kívánt szótagjait. Noha a pszaltik művészetet mindig összekapcsolták a férfi hanggal, a női kántálók is gyakoriak az apácazárdákban és bizonyos mértékig részt vállalnak a plébániákon is. A bizánci éneklés a templomban történő továbbításához, valamint virágzásához szakértők és nem szakértők is hozzájárulnak - köztük zenészek, a kórus tagjai, zeneszerzők, zenetudósok és tudósok - azok, akik hozzájárulnak tanulmányozásához, előadásához és terjesztéséhez.
