A “táncház” módszer, mint a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje
A “táncház” módszer, mint a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje
Az 1970-es években Budapesten kibontakozott mozgalom, a szellemi kulturális örökséget komplexen (zene, tánc, költészet, szokás stb.), szórakozási-, közösségi-, művelődési alkalomként kínálja a ma embere számára.
Az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Jó Megőrzési Gyakorlatok Regiszterébe 2011-ben került fel: www.unesco.org
A folklórkutatás, oktatás, közművelődés és művészi tevékenységek együttműködéséből, a szellemi kulturális örökség értékeinek közvetítésére jött létre. A módszer lényege, hogy az örökségelemeket közvetlenül a helyi közösségek élő gyakorlatából és archív forrásból meríti, miközben folyamatosan együttműködik a kutatókkal, tudósokkal. Az élő helyi kultúrát más kulturális közegbe emeli, akár regionális, nemzeti vagy nemzetközi szinten, ezért megújulásra képes. Példaértékű, könnyen adaptálható módszertant fejlesztett ki a kulturális örökség védelmére, ezért hatóköre ma már nemzetközi léptékű.
Alkalmas a hagyományos kultúra alapos gyakorlati megismertetésére, tudatosítására, diverzitásának fönntartására. A résztvevőktől aktivitást igényel, közösségi élményt ad. Ezáltal közösségeket teremt és tart fönt társas szórakozási, művelődési lehetőségeivel. A közvetlen módon, gyakorlatban is megismert kulturális örökség beépül a résztvevők mindennapjaiba, az örökség hordozójává, továbbadójává, újratermetőjévé válnak.
A „táncház” nyitott, alulról szerveződő, mindenki számára hozzáférhető kulturális hálózat, amely filozófiáját a szellemi kulturális örökségvédelem gondolatköréből, közös tartalmát pedig a helyi közösségek hagyományos kultúrájából meríti. Civil kezdeményezésként indult, majd kismértékben intézményesült. Állami támogatásban is részesül, de mind a mai napig megmaradt önfenntartó szocio-kulturális mozgalomként.
